...céltalan, hasztalan, és érdemtelen gondolatom támadt, amit muszáj lejegyeznem későbbi elemzés céljából... Amúgy nagyon sok ilyenem van, majd meglátom, mennyit érdemes begépelni. ÷] Beszéltem vmikor arról, Saint-Exupéry-re hivatkozva, hogy én valójában mindent értek, és mindennel tökéletesen tisztában vagyok, a kétségeim közepette is érezni szoktam az Igazságot (valamelyiket biztosan a sok közül), vagy a Megoldást, maximum épp aktuálisan nem tudom megtenni, vagy kifejezni. A szavak ehhez kevesek. A tetteket más is befolyásolja, mint maga a tudás. Viszont érzem a lényeget. Egyszerűen tudom. Ámde az a legfőbb gond, hogy még magamnak sem tudom "leírni", az egyszerre sok nézőpontból is szemlélt, morálisan, emberileg, logikailag, érzelmileg általában felettébb ellentmondásos részeredményeket, amiket az agykapacitásom elbír egy-egy probléma kapcsán. Idézeteket olvasgattunk Szamival az imént, sok okos ember okosakat mondott, némelyik vicces, találó, szomorú, klisés, romantikus, vagy nyálas, némely egyszerűen hülyeség, és arra gondoltam, minek is okoskodom én akár szóban, akár írásban, előttem már mindent megmondtak, mindent leírtak, mindent kifejeztek százezerféleképpen, én már csak a százezer-és-egyedik verziót tudom megragadni. Ráadásul a legtöbb ilyen idézet, amire nagy tömegek bólogatnak mosolyogva, hogy mennyire úgy van annyira klisés, anyira közhelyes, hogy szinte felesleges volt elolvasni. Semmivel sem lesz tőlük se több, se okosabb, se bölcsebb az ember. Jól hangzik, bizonyos szituációkban lehet műveltségi felsőbbrendűséget sugározni a puffogtatásukkal, vagy érzelmeket a saját megfogalmazásunk helyett Nagy Elődök szavaival kifejezni, de nyilvánvaló dolgokra mutatnak rá.
Az őrültség nem más, mint ugyanazt tenni újra és újra, és várni, hogy az eredmény más legyen. (Albert Einstein)
Még ez tetszett a legjobban. De ez is olyan, mintha azt mondanám, hogy "Nézz fel az égre, és csillagokat fogsz látni!" Vagy hogy "Az ég kék, a víz nedves, a nők hazudnak". Ha én mondok ilyesmit valakinek, az vagy érti, de akkor újat nem ad, vagy nem érti, és akkor teljességgel hasztalan. Akkor meg minek...?
A másik dolog meg ezzel kapcsolatban az, hogy rájöttem: az én mindent-tudásom, és mindent-értésem is csak rám, és csakis rám vonatkozik, bárki másnak semmitmondó, mivel a múltja a tapasztalatai, a jelleme, az egész ember más. Minden képzetéhez más társul, minden fogalomnak mása jelentése a számára. Azt mondom: körte, a villanyszerelő betekerné, a gyerek megenné, a Fideszes Gyurcsányt dobálna vele, az afrikai árva meghalna a gyönyörűségtől. Márpedig ha valakivel közölni akarok valamit úgy, hogy ő is megértse, ismernem kell az embert (vagy a tömeget, vagy az Eszmét, mindegy), és úgy kell előadnom a mondandóm, az ő szemszögéből kiindulva, hogy azt a hatást érje el, amit szeretnék. Márpedig az ő szemszöge nem feltétlen fedi az enyémet. Tehát amit mondok, az könnyen lehet, hogy csak neki igaz, nekem hazugság. És ugyebár ebben rejlik a közlés hatékonyságának lényege, ez a színtiszta retorika. Ha csak a saját igazam hangoztatom, hülyének néznek, és igazuk van: az ő szemszögükből valószínűleg az én életem, tapasztalataim nagyrésze hülyeség, vagy téves, de mindenképp érdektelen. Átlag emberekről beszélek persze, nem szerettekről. Tehát inkább vagyok hatásvadász, mert gondolkodom, mielőtt kinyitom a számat. És álszentség lenne részemről, ha azt mondanám, csak azért, mert a saját igazamat szoktam hangoztatni, nem vagyok az, mivel csak akkor hangoztatom a saját igazam, ha épp az az, ami az általam kívánt hatást eléri. Ha nem, inkább hallgatok. Nem hazudok ugyan, de nem is mindig mondom meg, amit igaznak gondolok, csak ha "hasznom" származik belőle. Ez egyfajta gyengeség szerintem, vagy gyávaság, de még mindig jobb, mint a demagógnak lenni, vagy számító, hazug, álszent érdekembernek. ... Kicsit elkalandoztam, a lényeg, hogy alig látok rá reális esélyt, hogy amit mondok magamból csak úgy, azt bárkinek is azt jelentené, mint nekem. Pusztába kiáltott szó, ez az én bölcsességem...