Na csak megérett bennem egy bejegyzés.

A téma: a nők. Na meg a férfiak természetesen, de csak az előbbiek vonzatában.

Kicsit belegondoltam, hogy a közeli-távoli ismerőseim hogy is élik az életüket manapság, és annyira elszomorodtam. A következő nők közvélemény-kutatás-szerű dolgai maradjanak anonimek, aki magára ismer, az jól teszi, ráadásul tessék okulni belőle. Vagy legalább egy elolvasás utáni mély sóhajjal megtisztelni az érintettek kínját, mert hát mindenkit véd a MásvalakiProblémájaPajzs (RIP/riszpekt D.N.A.) sajnos.

Szinte alig ismerek boldog embert. Nagyon kell gondolkoznom, hogy van-e egyáltalán. Itt van például Jane. Jane házas, (jobb híján és/vagy érdekből,) ámde az együttélés nem köszön, ha nincs szerelem benne... Persze, ott a szerető. Családdal. Nyilván nem hagyja ott őket, miért is tenné "csak" emiatt...? Az otthon nem meleg, és a másikkal is csak a baj van. Ő sem érti meg. Plusz még a kusza, csonka család, szétszéledve, gyűlölettel, megbocsájthatatlan emlékekkel... És itt ez a nyomorult karácsony is. És a halál szele. Jane nem boldog. Sőt...

Vagy Sue. Aki évek óta romokban heverő házasságából nem szabadul, mindig csak a feszültség otthon. A munkahelyen a kicsinyesség, irigység, aljasság, mint alap háttér. Már ha van munka egyáltalán. Na és a szerető (nyilván családdal)? Még szép, hogy nem érti meg. Persze, hogy önző. Nyilván csak az ő bajai számítanak. Természetesen nincs ott, amikor szükség lenne rá. Egészségi, munkahelyi, anyagi, családi, szerelmi zűrök egyszerre. Így záróakkordnak Karira. Boldog új évet, indeed...

Aztán Kate. Párja által magára hagyva indok nélkül. Már-már büntetőjogi-szintű zaklatásnak kitéve nap mint nap a munkahelyén. A halál szele, a túlzott aggódás, és féltés, azt ezt magával vonó szorongás, és semmi "vigasz". Minimális elismerés, maximális odaadás. Már szinte semmit el nem várva. Egy túlérzékeny nő a mai kegyetlen világban. Rossz korba születve. De fog-összeszorítva törve előre, és erős marad. Mert muszáj. De meddig bírja így az ember...?

Továbbá Gina. Csalódva a családban. Csalódva a szerelemben. Csalódva a barátságban. Akinek szinte semmije sincs, mégis folyamatosan elvesznek tőle mindent. Ő mindenkit megért, és mindenkit meghallgat. De Őt nem ismeri szinte senki. Nem kérdezik meg, mi baj. Azt hiszik erős. Azt hiszik, vidám. Hogy mindene megvan. Nem értékelik eléggé se otthon, se a munkában, se a családban, se barátként. Aki már elvesztette, tudja, mekkora hibát követett el. Aki még nem, az meg majd megtudja... De késő lesz. És Őt akkor ez már nem boldogítja. Attól még magányos marad.

Valamint Vicky. Abba a szintű magányba taszítva, ami egy Hozzá hasonlóan szeretet-függő nőnek szinte elviselhetetlen. A kilátástalanság görcsével, a lehetőségek hiányával, magára maradva egy üres lakásban. Céltalan szeretettel a szívébe szorulva. Emlékektől nyomasztva. Csalódottan... Értetlenül állva a jövő előtt.

Nem beszélve Jenniferről, akinek az életéből készülhetne egy folytatásos melodráma, ami megnyerhetné az "a film után legtöbben kardjukba dőlők száma" díjat. Akit az élet mindig kecsegtetett, és mindig át is baszott azonmód a lehető legkegyetlenebb eszközökkel, amiket csak talált. Nyilván leginkább pasik által közvetítve. Amikor az Élet a naiv optimizmusra eseményről eseményre haladva konzekvensen rácáfol. A mindig van lejjebb érzés. Ez a nő kihasználva, megalázva, meghurcolva, bántva, zaklatva, semmibe véve, ellehetetlenítve a családtól, túláradó szeretetének elnyelése, ám semmit sem viszonzása mellett, teljes kilátástalanságának fényében is emelt fővel, optimistán, mindent félretéve csak megy előre, és nem adja fel. Egész ritkán omlik össze. És mindig összeszedi magát. De közben nap mint nap halványul a szemében az a csillogás, és csak remélni tudom, hogy nem fog kialudni.

Ne feledkezzünk meg Carla-ról sem. Túl egy agresszív, vérlázítóan tahó férjen. Megmenekülve, de mégis kiszolgáltatva. Most szertve, de mégis bántva. Önérzettel, büszkeséggel, de olyan szituációban, amikor az ember a leginkább támaszra szorul, de közben Neki is maximálisan támaszt kellene nyújtania. A tűrőképesség határáig mindent megtéve szeretteiért.

Vagy ott van még Gloria. Az élet legmélyebb bugyrából felküzdve magát a gyermekével egy szerethetetlenül gyerekes, gyenge pasival, majd újrakezdve mindent egy ellentmondást nem tűrő, erős, de mégis gyerekes pasival. A szerelembe menekülve, mindent mást figyelmen kívül hagyva. Ő legalább most boldog. Még. Látszólag... Amíg az Idő nem igazolja döntéseinek helytelenségét.

Végül, de nem utolsó sorban Suzie. Aki mindig küzd, és határozott, és állhatatos, de mégis telnek az évek, és mégse jön be Neki az élet. Akit mindig sújt valami olyan szerencsétlenség, ami "csak mással szokott megtörténni". Akinek erejéből csak szinten tartásig futja, de valahogy sose lesz "jó". Szélmalom harcot vívva az Élettel. Egyenlőre döntetlenül.

És még annyi, de annyi általam felületesebben ismert, de egytől egyig paraszt, gyökér, ostoba, önző, buta, agresszív, alkesz avagy csak simán gáz pasival/férjjel megáldott nő, asszony, vagy lány. Vagy a megannyi magányos, elkeseredett, csalódott szív. Kilátástalan sorsok. Elviselhetetlen családok.

Ti férfiak, Ti teremtés kibaszott koronái! Mi a lófaszt csináltok, hogy így élnek a nők körülöttetek? Mi gátol meg Titeket abban, hogy odafigyeljetek rájuk, vagy ne adj isten megadjátok nekik, amit csak Tőletek kaphatnak meg? Önzőség? Macsóság? Ostobaság?Saját bajaitok? Szedjétek már össze magatokat! Attól, hogy ilyen a világ, még nem feltétlenül kell hátra dőlve, karba tett kézzel azonosulni vele! És egy boldog nő Mellettetek sokkal többet adna, mint amennyit hiszitek, hogy visszakaptok a befektetett energiátokból!

Becsüljétek meg őket! Még ha hirtelen nem is tudnak mit kezdeni vele. Még ha látszólag nem is érdemlik meg éppen. És akkor is, ha nehéz. Akkor is, ha nem követelik. Higyjétek el, hiányzik nekik. És biztos, hogy megérdemelnék...