Csak hogy gombot varrjak az analógiára, igen hosszan tartó állóháborúba kezdtem az agyammal, amint látható. Illetve pont, hogy nem látható semmi, és ez ennek az eredménye. Pedig tök sokmindenről írhattam volna, csak valahogy sose jutottak a gondolatok a publikálásig. Roppant lustaságról tesz tanúbizonyságot, amikor nem ül le az ember éjjel le is írni, amit gondol. Vagy csak érdektelenség, motiváció hiány? Ugyan, mi motiválhat valakit blog bejegyzések begépelésére saját magán kívül? A Kedves Olvasók? Hisz nekik semmi közük az agyamhoz. Úgymond.

Nade elkalandozás ide vagy oda, ímé én elbocsájtalak titeket, gondolatokat a Farkasok közé. Annyi minden kavarog folyamatosan a fejemben, hogy nehéz lenne kiragadni egyet. Túl sokminden foglalkoztat egyszerre, és képtelen vagyok gondolati priorizálásra. A barátnőm, a lányom, a lányom pasija, a munkám, a barátaim maradéka, a zene, a gitár, a filmek, az időhiány, a háztartás, a pénz, a kutyáim, a sok-sok átláthatatlan teendőm, az akaraterőért folytatott küzdelem, a megfelelés, a szex, a törődés, az új kütyük, az étkezés, a technológia fejlődése, a hírhiányom szinte az összes témában, a halál, a politika, a játékok, az elhízás, az öregedés, a természet csodálása, a stressz, a mozgáshiány... Most hirtelen ezek. Bármelyikről írhatnék oldalakat. Mind itt vannak éppen. Mind sürgősebbnek érzi magát a többinél, és igyekszik előre furakodni. Mint valami öt perc múlva induló vonatra jegyet váltani kívánő türelmetlen utasok a jegypénztárnál. Mindnek megvan a saját története, hogy miért annyival fontosabbak mindnenki másnál, hogy kétség sem férhet hozzá, hogy a többieknek szó nélkül előre illik, sőt, tanácsos engedniük őket. Még a gondolataim is egoisták. Az én dolgom lenne rendet vágni köztük, de megijedtem a lincshangulatú tömegtől, és visszavonultam. Csak a kémeim jelentenek, hogy mire gondolok éppen. Én biztonságban vagyok itt fent, csak az Országot, és a Népet féltem. Nekem kell irányítanom. Határozottan, de nem parancsolóan. Vicces közhelynek hangzik a Neotontól, vagy kitől, hogy "Neked könnyű lehet, de azért nekem se rossz; Arra gondolok, amire akarok.", de nem ennyire kézenfekvő ez kérem szépen. Én például nem arra gondolok, amire én akarok. Ugyan én vagyok Arthur király, de az országban anarcho-szindikalista közösség van, és hetente mindig más gyakorolja a hatalmat. De csak azok a döntései jogerősek... ésatöbbi. Vannak önálló életet élő témáim, amikre ha nem akarok is gondolok időről időre. Nyilvánvalóan attól, hogy hagyom magam befolyásolni a környezetemtől. Nade ha nem hagynám, katatón is lehetnék. Talán nem kéne ennyire szélsőségesnek lenni. De nem érzem a középutat. Szélsőséges vagyok, de hogyan törekedjek kiegyensúlyozottságra a szélsőség és a komformizmus között, amikor a szélsőségesség miatt csak komformizmusra tudok törekedni? Ez itt a huszonkettes csapdája. Tudom, ez ilyen hogyishíjják. Szofisztika. Arfie, valami kigyulladt! (élő példa az imént említettekre, miszerint úgy döntött a "film" téma, hogy ő jön, és azon kezdtem gondolkodni tejivás közben, hogy nem biztos, hogy szofisztika az a szó ott, csak meg kéne már szerezni a 22-es csapdáját, és megnézni, mert idegesít, hogy nem emlékszem apró részletekre belőle, bedig le tudnám írni a forgatókönyvet amúgy fejből. Milo Minderbinder és a többiek. A lelkész. Hogy a könyvben mennyivel kidolgozottabb a lelkész karaktere, és a vívódásaiból a filmen csak annyi látszik, hogy a [hogy is hívják azt a színészt, Hitchcock moteles filmjében is játszott <mi is a moteles film címe? ... {Nem, a Ragyogás a King, és abban a Jack Nicolson  játszott...} mi is... idegesít, megnézem az imdb-n... Psycho, ez az!> Anthony Perkins!]) és már el is vesztettem a fonalat. Miről volt szó? Itt könnyű, vissza tudok olvasni. Nade gondolatban...? Ja igen, a kiegyensúlyozottság. Na arra majd akkor törekszem, ha legyőztem pár könnyebb démonomat. A kiegyensúlyozottság az egyik archdemon. Túl alacsony szintű vagyok, hogy lenyomjam. A köcsögje... Raid partit meg kikből szervezzek...?

Ennyit arról, miért nem írok. Talán pár egyéb kérdésre is válasszal szolgál.

Amúgy épp egy arról szóló filmet láttam, hogy az emberek csak akkor szoktak megváltozni, hirtelen megtudják, hogy meg fognak halni. Nagyon szép gondolot, csak az a bajom vele, hogy én mindennap tudom, hogy meg fogok halni. Előbb, vagy utóbb. Akkor engem mi mozdíthat ki a jelenlegi elveszettség-érzésből? Talán a tudat, hogy most élek, most vigyázzak, hogy jól csináljam, hisz a legapróbb hibám megbosszulja önmagát... De ez a két megközelítés is csak két türelmetlen utas, akik jegyre várnak...